„Van egyfajta vizuális adottságom, amit nem tudok letagadni” – Interjú Dobos Tamással

Október 15-től november 6-ig volt látható Dobos Tamás, fotográfus és operatőr W című kiállítása a Faur Zsófi Galériában. Mondhatni, egy álma vált valóra, amikor a finisszázson találkozott egymással az irodalom, a zene és a képzőművészet. Ennek kapcsán beszélgettünk vele betűkről, véletlenekről és persze képeiről.

Minden kiállításodnak egy betű a címe, melyekből, ha jól tudom, szeretnéd, hogy később egy értelmes szó, kifejezés legyen összeolvasható. Létezik már a szó?

Még a keresésnél tartok, tehát ebből még nem állt össze egy konkrét szó. Nagyon szeretném, ha minél több betű összegyűlne, hogy lehessen válogatni. Egyelőre kevés a magánhangzó.

Jelen kiállításod a W címet viseli. Mely betűk szerepeltek eddig?

Az S-sel mint septum kezdtem, ami sövényt, labirintust jelent. Szóval ez az útkeresést, bolyongást is szimbolizálja. Ezután már csak betűket használtam, jött az M, U, most pedig a W. Mindig a kiállítás előtt asszociálok, akkor ugrik be egy új betű. Még nem tudom a szót, mert véletlenszerűbben szeretném csinálni. Mint ahogy a fotóimnál is látszik, hogy átgondolt tematikája van, de a véletlenszerűség nagyon fontos bennük.

Új elemek jelentek meg, már nemcsak tükrözöl, hanem mintázattá alakítod a képek motívumait. Miért sűrítetted sormintává a tükröződő alakokat?

Ez egy kísérlet. Nem mondom, hogy az eleje, mert a galériában is megtalálható az a kép, amely az M kiállításomnak a főképe volt. Ott már elkezdtem ennek a ritmusát felfedezni, ezáltal elindult egyfajta hangnélküli zeneiség a képeimben, ami szerintem nagyon izgalmas. Már gyerekként is fontos volt a zene, állandóan kerestem a ritmust. Három-négy éves koromban elkezdtem püfölni egy széket, aztán ez letisztult valamilyen szinten hangszerekre. (nevet) Ami még lényeges, az a gyerekkori élményeknek az újraértelmezése. Mert mindig fontos a feldolgozás, és én azt érzem, hogy ez nekem egyfajta terápia is. Ha innen nézzük, akkor kidolgozom magamból. Állítólag a gyerekeknek a bizalom a legfontosabb, aminek vannak alapvető bázisai. Ez a ritmus, a melegség és az állandóság. Ezeket most újradolgozom és újraélem a képekben.


Dobos Tamás (Kép: Krajsek Adrienn)

Miközben dolgozol, hallgatsz zenét?

Mindig. Meditatív, ambient vagy alternatív zenét hallgatok, amit eszköznek is használok. A zenei aláfestés sokat segít.

Mi történik, amikor nem érzel késznek egy képet? Van egy határidő, amikor már muszáj kiadnod a kezeid közül a munkát, vagy eljön az a pont, hogy ránézel, és azt mondod, ez így tökéletes?

Tökéletesnek nem nevezném. Volt már, amikor az idő szűkössége késztetett arra, hogy kitegyem a képet a falra úgy, ahogy van. De a W anyagának a nagy részénél elégedetten álltam fel a gép mellől.


W (Kép: Krajsek Adrienn)

Milyen a fogadtatása ezeknek a képeknek?

Nehéz ezt megmondani. Akikkel a kiállításaimon találkozom, ők általában pozitívan vélekednek és azért is jönnek el, hogy lássák az új anyagomat. Persze akadnak kritikák is, és vannak, akik a portréanyagokat szeretik látni tőlem, attól függetlenül, hogy ezeknek a képeknek is portrék az alapjai. Azt hiányolják inkább, amit eddig kiállítottam, pedig abból kezdtem el ezt a ritmust kialakítani. Egymás után helyezem a képeket, ezáltal születik egy újabb jelentés. Így lágyabbak a munkáim. Ha a most kiállított képeket megnézed, ezekkel azért együtt lehet ülni egy nappaliban, és nem telepszik rád annyira, mint az alapkép. Mert az üvegnegatív, amit használok, alapból azért magában hordozza az elmúlást, az emberek a múlthoz kapcsolják. De van egy valóságossága is, érzed, hogy ez egy analóg technika. És én szeretem az analóg technikát, mert egészen más jelentést ad egy fotónak, ha a bázisa valóban egy anyag és nem egy megfoghatatlan megabájt.

Szóval azért érzed úgy, hogy az üvegnegatívos technikával tudod a leginkább kifejezni magad, mert az kézzel fogható? Vagy az elmúlás miatt?

Az elmúlást úgy is értsd, hogy abban ottvan a jelen, egy élő ember. Sinkovics Judittal szoktam együtt dolgozni, és általában futurisztikus stylingot használunk. Így ez a három idősík valahogy összekeverve, de benne van a képekben. És ami nagyon fontos még az analóg technikánál, az a véletlenszerűség. Amikor egy üveglapra öntök emulziót, annak vannak hibái. És ezek a hibák csodákra képesek. Ezt sokszor ki is használom a képeimnél: van egy hiba, és ha ott tükrözöm, akkor abból egy különleges mintázat és különleges alakzatok születnek. Imádom felfedezni ezeket a pici részleteket. Annyira felszabadító, hogy én egy játékot játszhatok ilyenkor, egy lélekfelszabadító játékot.

Amikor látsz egy izgalmas arcot, már tudod, hogy milyen helyzetben, milyen díszlet előtt szeretnéd fotózni?

Igen. Rögtön elindít bennem egy folyamatot, amiből viszonylag hamar eljutok egy olyan világba, ahol tudom, hogy ő hol helyezkedik el, és a környezetének milyen jelentése van. Sokszor volt olyan, hogy találkoztam valakivel, vagy az utcán láttam egy embert és utána felhívtam, hogy szeretnék portrét készíteni róla. Akkor már tudtam, nagyjából hogyan szeretném lefotózni, de azt nem, hogy fogom az ő képét továbbgondolni. Csak az alapkoncepció volt ott a fejemben. És ez is a véletlenszerűségnek a kiemelése. A spontán dolgok csodákra képesek, csak nem figyelünk rájuk eléggé. Én nem igazán hiszek a véletlenekben, de mondhatjuk azt, hogy ezek azok.

Portréid során az adott modell arcvonásait vagy személyiségét próbálod felfejteni?

A kettő összefügg. Szerintem az ember az arcán is hordozza a személyiségét. A szem pedig végképp, főleg most, hogy az utcán is csak ennyit látunk egymásból… Most fejeztem be egy nagyjátékfilmet, mely Závada Pál Természetes fény című regényének az adaptációja, és én voltam az operatőr. Sokat beszélgettünk a rendezővel, Nagy Dénessel, aki osztálytársam volt a Filmművészetin, és arra jutottunk, hogy mivel ez egy partizánvadász századról szól a második világháború idején, és ezeket a partizánvadászokat általában parasztemberek közül csipkedték össze, ezért muszáj lenne hiteles arcokat keresnünk. Ezt vidéken parasztemberek vagy a gazdaságokban dolgozó emberek között lehet megtalálni, ezért ezen az úton mentünk tovább. Így a színészek mind amatőrök voltak. Olyan sorsokat és olyan szépségeket találtunk, hogy csoda!


W (Kép: Krajsek Adrienn)

Volt már, hogy valakitől negatív visszajelzés jött, nem tetszett neki, amit megragadtál belőle?

Persze. Azért általában tetszenek a portréim. De én a valóságot szeretem megmutatni, az ember viszont hajlamos a hiúságra, és ilyenkor fájó viszontlátni mondjuk a kort, amire én még rá is erősítek. Ebből voltak már problémák. De ez egy felszínes probléma, és előfordult, hogy este jött a telefon, hogy az illető szeretné, ha mégis az a kép jelenne meg róla, mert azt érzi, ebben ottvan ő. Attól függetlenül, hogy hány éves, látszanak a ráncai, a pórusai meg az őszülő haja.

Divatfotósként kezdted, operatőrként folytattad. Miért érezted szükségét, hogy képzőművészként is megmutasd magad?

Nem éreztem szükségét, egyszerűen jött ez a dolog. Tizennyolc évesen kezdtem fotózni, utána az élet jobbra-balra sodort, köztük a divatfotózás felé. Egy idő után azt éreztem, hogy nem elégít ki az a fajta megközelítés, sőt zavar, hogy a szépség és a tökéletesség mellett a személyiség nem fontos. Szóval elkezdtem portrékat csinálni, ami sokkal jobban érdekelt, mint a divatfotózás. Utána bekerültem az Filmművészetire, ahol azzal voltak problémáim, hogy hogyan is mozdul meg egy kép, hogy lesz egy fotóból történet. Visszatérve a kérdésedre, inkább azt mondanám, hogy egyik építette a másikat, kialakult valami, ami nekem nagyon fontos. Rátaláltam az üvegnegatívra, már régebben az analóg technikára, és ez így szépen letisztult. Van egyfajta vizuális adottságom, amit nem tudok letagadni, azt mindenhová viszem magammal, mint egy bőröndöt.


Dobos Tamás (Kép: Krajsek Adrienn)

Művészként mi számodra a most belátható legmagasabb cél?

Volt egy nagyon szép dolog, pont ezen a kiállításmegnyitón. Juhász Anna odajött hozzám, hogy neki Tandori Dezső versei jutnak az eszébe a képeimről, ami engem nagyon meghatott. Ezt továbbgondoltuk Faur Zsófival, hogy milyen szép is az, amikor a művészetek találkoznak. Ezért elhozzuk a képeim közé a zenét és az irodalmat. Nagyon jó érzés, amikor a műveim hatással vannak az emberekre, szeretem, ha adnak valami pluszt. Például Washingtonban volt egyszer egy színházi előadás, amihez kiválasztották az egyik képemet, az volt a plakátja. És az jó, amikor valaki az én képemben találja meg, amit ő szeretne mondani. De van egy-két olyan ember is, akinek szívesen bekerülnék a gyűjteményébe. Például David Bowie is gyűjtött, neki szerettem volna ajándékozni egy képet. De meghalt, miközben én még azon gondolkodtam, melyiket adjam neki. Szóval valakinek a gyűjteményébe bekerülni egy nagyon szép cél. De nem ez motivál most, hanem hogy minél többet ki tudjak dolgozni magamból, és hogy megtaláljam azt az utat, ami számomra a legfontosabb. Rájöttem, hogy egy lámpás van, ami megmutatja ezt az utat, a saját magamé. És ha őszintén csinálod, mert úgy érzem, hogy én őszintén tudom csinálni, akkor nem félek semmitől.

Csizmadia Kinga

Kiemelt kép: Dobos Tamás és művei (készítette: Krajsek Adrienn)